A HÉV-megálló melletti járdaszigeten állnak. A madarak éppoly szenvtelenül szállnak egyik ágról a másikra, mint ahogy az emberek haladnak autón, motoron vagy épp gyalog egyik pontból a másikba. A hév is zötyög valahol szenvtelen utazókkal, akik éppoly unalmasan haladnak életük vonalán egyik állomástól a következőig. A fiú a kimondhatatlanról hallgat, a lány az érdektelenekről cseveg. Ebben a pillanatban még köztük is ott van a távolság. Talán rövidebb, mint a kanyarba beforduló HÉV útja a járdaszigetig. A fiúnak már nincs sok ideje. Kilép a gondolatai belső zugából. A test vágya hajtja egyre gyorsulva a lányhoz, mint aki már látja a célállomást, de eddig nem mert rálépni az útra. Odalép a lányhoz, egészen közel, megszűnik a távolság köztük – legalábbis a fizikai térben –, és megcsókolja. A lány nem húzódik el. Nem kezd az eszével beszélni, a szája beengedi a belső körbe. Nem a legbelsőbbe, de megnyílik a fiúra.  Nem vonakodik, nem taszítja el. Akkor a fiú már egészen biztosan tudja, hogy „jó buszra szállt fel”. Belefeledkeznek a csókba. Mindketten túl későn veszik észre, hogy közben le és felszálltak az utasok, az emberek hazafelé tartanak, vagy az iskolába, munkahelyre, esetleg szerelemhez rohanva. Mire újra elengedik egymást és a lány felszállna a hazafelé tartó HÉV-re, az ajtó már becsukódik. Egyikük sem bánja. Összemosolyognak. Az idő hűvösödni kezd, egy veréb magot csipeget a földön és ők már nem várják a járdaszigeten a HÉV-et, mert megérkeztek. 

A szerző az Irka-csoport tagja