Tízévesen kezdtem ismerkedni a zenével. Bár nagy áldozattal járt hétről hétre a közeli kisvárosba bejárni, a zongoratanárnő, Ilus néni rendkívüli egyénisége és a zene iránti szeretete minden fáradalmat kárpótolt. Már az is különös örömmel töltött el, hogy az otthoni, szerény pianínó után itt egy „igazi” zongorán üthettem le a billentyűket.

Mindig félve léptem be a nagy, tágas szobába, ahol a fenségesen magasodó, hatlábú diófa biedermeier szekrény enyhén vöröses tónusa tökéletesen harmonizált a tapéta halványrózsaszín-arany csíkjaival. A két fotel óarany szálakkal átszőtt mályva brokátján szinte életre keltek a virágdíszek a délutáni lágy fényben. Ez a melegség csendes összhangban állt az ablak antik rózsaszín drapériájának nehéz redőivel.

Amíg Ilus néni behozta a konyhából a házi linzert, én magamra maradva, ámulva néztem a sarokban lévő kétajtós vitrin feketére pácolt oszlopait és a zár sárgaréz kulcsának csillogását. Ilus néni látta rajtam a gyermeki rácsodálkozást és észrevétlenül tanított meg a polgári világ finom szokásaira. Halványzöld virágmintás porceláncsészéből teáztunk, és ugyanilyen, minden bizonnyal Herendi Apponyi porcelán lehetett a süteményhez adott parányi, éppen csak pár morzsának való mokkástányérka is. Az óra végén Ilus néni leült a szoba közepén álló hatalmas, fekete zongorához, és kedvcsinálónak Chopint játszott nekem. A noktürn álmot idéző dallama átjárta minden porcikámat. Úgy éreztem, lebegek, miközben a napfény táncot járt a félig lehúzott redőny résein. Ünnep volt számomra minden Ilus nénivel eltöltött idő, mely a megfoghatatlan szépség megismerésének ritka pillanata maradt örökre.

A szerző az Irka csoport tagja