Még alig kezdünk beszélgetni az egyik helyiségben, máris érkezik valaki. Emese köszön, válaszol, majd elnézést kér. „Ez így fog menni” – mondja. Hamarosan a telefon is megszólal. Nehéz így egy történet végére érni, de közben egyre többet látok abból, hogyan dolgozik, amikor mintegy negyven szervezet mindennapjait segíti, és akinek egy újabb kérésről gyakran máris újabb ötlet jut eszébe.

A hármas kulcs és húsz év

Emese húsz évig volt otthon az öt gyermekével. Szerette ezt az időszakot, a munkába álláshoz végül egy családi beszélgetés adta meg a lökést. Amikor házimunkára kérte egyik gyermekét, azt a választ kapta: anya, te ezért kapod a családi pótlékot. Két hét múlva már a Civil Házban dolgozott. Ma azt mondja, azóta hálás ezért a mondatért.
Az önkormányzat alkalmazta. Önállóságára, ötleteire hamar felfigyeltek. A közösségi munkához a Waldorf világából is hozott tapasztalatot: szülőként megszokta, mennyi minden múlik az önkéntesek tenni akarásán.
Éppen a ház forgalmáról beszélünk, amikor újabb köszönések szakítják félbe a mondatot. Emese már mondja is, melyik fiókban található a hármas kulcs, és kéri, nyissák ki a termet. Aztán visszakanyarodik a számokhoz: kezdetben évi háromezren látogattak el a Civil Házba, ma körülbelül 12 ezres a forgalom. Ráadásul nem minden rendezvény kerül bele a statisztikába. Az idősebbek mellett egyre több fiatal jár ide; örökbefogadó szülők, babamama közösség és makettezők is helyet találnak a házban.

Kenyérillat és újrakezdés

Hogy honnan ez a nyitottság? Zilahon nőtt fel, és Ceausescu-rendszer ide vagy oda, gyerekkorára, a külső szigor ellenére, a megélt szabadságként emlékszik. Matematika–fizika tagozatra járt abba a gimnáziumba, ahol „néhány” évtizeddel korábban Ady Endre is a padokat koptatta, bár azt akkor még Református Kollégiumnak hívták.
Romániából Magyarországra fiatalon, háromszáz forinttal a zsebében érkezett. Párját, Csabát Budapesten ismerte meg; közös életük egy dohos pincelakásból indult, később Leányváron vettek házrészt. Gödöllőhöz már akkor kötődött: első gyermeke születése előtt ismerősöknél lakott itt, és az ő gyerekeiket vitte a Waldorf-óvodába. „Kenyérillat, béke” – idézi fel az első benyomást. Második gyermekük születése után végül ideköltöztek.
Megint csörög a telefon. Most farmeranyagra van szüksége valakinek. „Tudunk adni farmert, jó? Gyűjtést is tudunk szervezni” – mondja. Egyeztet majd a Zöld Varroda tagjaival, ígéri, aztán visszahívja a telefonálót. Újra felvesszük a beszélgetés fonalát. Öt gyerek mellett, közeli nagyszülői segítség nélkül megtanult szervezni, beosztani, megoldást keresni. Közben tanult is: természetes gyógymódokkal foglalkozó képzésre, mediátorképzésre járt, pályázatírási ismereteket szerzett.

Egy zacskó cérna is számít

A Zöld Varroda ötlete mögött is az állt, hogy ne vesszen kárba, ami még használható. Erről beszélünk, amikor egy látogató jelzi, hogy cipőket hozott, majd azt kérdezi, másnap meddig találja itt Emesét: egy zacskó varrócérnát adna. „Na, így megy a Zöld Varroda” – fordul vissza hozzám.
A Civil Ház egyre inkább szűkösnek bizonyul. A kistermek beosztását még megoldják, de szekrényt, tárolóhelyet már nem tudnak minden közösségnek biztosítani. Leginkább nagyobb előadóterem kellene, mert van, hogy az érdeklődők nem férnek be. Emese fontosnak tartja, hogy Gödöllőn legyen olyan hely, amelyet a bevétellel nem járó közösségi alkalmakhoz ingyen használhatnak; a befogadásról a Gödöllői Civil Kerekasztal Egyesület elnöksége dönt.
Már a beszélgetés végén tartunk, amikor még visszatér az ötletekre. „Megtalálom azt a két információt, amit össze tudok kötni.” Valakinek szüksége van valamire, másnál éppen akad belőle. Ő pedig beszélget, kérdez, megjegyzi. A munkaidő határait már nehezebb tartania: hatórás munkaideje van, mégis sokszor több mint nyolc órát van itt, és reggeltől estig keresik telefonon. Ezen még változtatna. A beszélgetés alatt azonban én is megtapasztaltam, miért nem egyszerű.