Az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent vaskos, de tetszetős borítójú (a hívogatóan színes borító maga Háy János tervezése) kötet naplóformátumban íródott. A főhős alakja egyszerre az író alteregója és közülünk, azaz az olvasók közül szinte bárki.
100 napon keresztül követhetjük nyomon a főhős gondolatait, miközben olyan témákban merül el, mint az édesanyja öregsége és betegsége, a családi múlt emlékei, a gyász feldolgozása vagy a mindennapok szürkesége. Szerencsére a főhős nem akar jobb színben feltűnni, mint amilyen valójában, azaz nem kendőzi el a fájdalmait, nem tagadja le örömeit, és nagyon is bátran megmutatja gyengeségeit. Ez a radikális őszinteség teszi a figurát esendővé és mélyen emberivé.
A regényben a szomorúság forrása többnyire az elmúlás. Az író azt mutatja meg, hogy a legszomorúbb pillanatokban is ott van az élet abszurditása. Például egy temetés vagy egy kórházi látogatás során a gyász fájdalmába óhatatlanul keverednek bele olyan banális, kisszerű, sőt nevetséges emberi reakciók, amelyeken az ember kínjában csak nevetni tud.Ez a nevettetés öncélú volna? Nem, mert nem arról van szó, hogy az író el akarja terelni a szót a nehéz dolgokról, hanem elviselhetővé próbálja tenni azokat.
Ez a regény nem csupán egy történet a múló időről, hanem amolyan látlelet a 21. századi magyar társadalom lelkiállapotáról. Mindenkinek ajánlom, aki nem fél tükörbe nézni!

Csabai Ágnes