A doktornő évtizedeken át szolgálta a város lakóit. Munkája mellett elhivatottan vette ki részét a közösségi életből is: finn nyelvtudása révén meghatározó szerepet vállalt a finn testvérvárossal, Forssával való kapcsolatok ápolásában.

Hogyan került a városunkba, és miért éppen Gödöllőt választotta?

Nem vagyok ősgödöllői, az élet hozott ide 1992 szeptemberében. Finnországban éltünk a családommal négy évig, ott barátkoztunk össze egy gödöllői hölggyel. Amikor a hazaköltözés mellett döntöttünk, olyan várost kerestünk, ahol a levegő tisztább – az egyik gyermekem sokat köhögött akkoriban. Az ismerősünk ajánlotta Gödöllőt. Amikor május elején először jártam itt, a virágillattól és a hangulattól azonnal elvarázsolt. Éppen akkoriban nyugdíjaztak egy körzeti orvost, én pedig pályáztam, megkaptam az állást, és azóta itt élünk.

Hol kezdte a munkát, milyen körülmények között zajlott akkoriban a rendelés?

A Palotakert 16.-ban kezdtem, ahol négy orvos rendelt váltásban, egy földszinti lakásból kialakított rendelőben. Később a Tormay Károly rendelőintézetbe kerültünk, majd a 2. számú rendelőbe, ahol a mai napig működnek a praxisok. Akkoriban a betegek nem időpontra jöttek, hanem a rendelési időben megjelentek, és kivárták a sorukat a padon ülve – sokszor órákon át. A házhoz járás mindennapos volt, én biciklivel jártam, mert az autóm állandóan cserben hagyott. Ma már el sem tudnám képzelni, hogy hegyen-völgyön át tekerjek a táskával.

Felnőtt háziorvosként milyen rendszer fogadta itthon a finnországi tapasztalatok után?

Egészen más volt. Finnországban a szakorvoshiány és a nagy távolságok miatt az orvosnak mindenhez értenie kellett, a fülészettől a sebészetig. Itthon egy szűkebb mezsgyén mozogtunk, de a rendszer mégis merevebbnek tűnt. A praxisok száma akkoriban 1600-1700 körül mozgott, ekkor kezdtek az orvosok magánvállalkozókká válni. A kártyaszámok növelése anyagilag előnyös volt, de a betegre jutó idő rovására ment.

Érezte a városi lét követelményeit a praxisában?

A műszerezettség nagyrészt rajtunk, háziorvosokon múlott. Elvileg egy faluban a felszereltségnek nagyobbnak kell lennie, hiszen ott nincs szakrendelő a szomszédban. Gödöllőn, ha sebészeti beavatkozás kellett, átküldtük a beteget a szakrendelőbe; egy kis faluban ezt nekünk kellett volna megoldani ollóval, tűvel, csipesszel. Az egészségügyi központ épülete eredetileg nem rendelőnek épült – pártház volt –, így a terek nem feleltek meg az orvosi céloknak.

Mi a véleménye a mai orvos-beteg kapcsolatokról és a fiatalok háziorvosi hivatás iránti vonzalmáról?

Az orvoshiány égető probléma, a fiatalok közül sajnos kevesen választják a háziorvosi pályát. Az időpontfoglalási rendszerrel is küzdünk: a beteg jogosan háborog, ha az időpontja ellenére csúszunk, de az akut, „utcáról beeső” eseteket nem utasíthatjuk el. Nem látom a tökéletes megoldást, más országokban is hasonló nehézségekkel küzdenek. A gödöllői orvosok között viszont mindig kiváló volt a kollegiális viszony, egy csapatként támogattuk egymást, ahogy a városvezetéssel is mindig partneri viszonyt ápoltunk.

Hogyan telnek a nyugdíjas napjai, sikerült-e „letennie” a hivatást?

A nyugdíjba vonulás tudatos döntés volt, 71 évesen éreztem, hogy át kell adnom a helyet. Fontos, hogy egy idős orvos kinevelje az utódját, és tudni kell méltósággal befejezni a munkát. Az informatikai fejlődéssel már nehezen tartom a lépést, a betegekkel való személyes kommunikáció viszont mindig közelebb állt hozzám. Ma már a hétköznapi örömöké a főszerep: olvasok, a férjemmel kirándulunk, uszodába járunk, és örömmel ápolom a baráti kapcsolataimat.