Megérkeztek az állomásra, a peronon várták, hogy a vonat sípolva-fújtatva begördüljön.

Felszálltak, a szokott helyük üres volt, és nem messze tőlük ott állt a katona is. Egy halvány mosoly kíséretében bólintott, majd az ablak felé fordult.

– Mindennap ugyanaz – mormogta Erzsike.

– Eljön majd a napja, hidd el – Julcsi bátorítóan szorította meg a kezét –, csak legyél türelmes, és egy szép napon majd… Erzsi, most meg hová mész?

Julcsi döbbenten nézte, ahogy barátnője feláll, és határozott léptekkel elindul a katonatiszt felé.

Megállt előtte, s nyilván megszólította, de Julcsi a vonat zajától nem hallott semmit. Erzsike neki háttal állt a fiatalember előtt, akinek Julcsi így csak a szemét láthatta. A szemét, amely hirtelen kikerekedett, dús fekete szemöldöke a magasba szaladt, majd miközben szép lassan visszaereszkedett a helyére, a barna szempár mellett apró ráncok jelentek meg; a férfi mosolygott, olyan őszinte örömmel, amilyet előtte Julcsi sosem látott.

Néhány másodpercig így maradtak, majd Julcsi legnagyobb meglepetésére a férfi elkezdte kigombolni a kabátját, s azt Erzsike kezébe adta. Julcsi lopva körbenézett, körülöttük munkások, idős asszonyok, suhancok beszélgettek, egy nő sárga fonalból pulóvert kötött, egy idősebb úr pedig szemüvegét az orrára csúsztatva könyvet olvasott. Senkinek nem tűnt fel a már-már botrányos jelenet.

Erzsike lehuppant Julcsi mellé, kezében a zubbonnyal.

– Istenem, de jó illata van – suttogta.

– Elárulnád, hogy mégis mit művelsz?

Julcsi hangjában egyszerre volt ott a kíváncsiság, némi rosszallás és végtelen szeretet.

– Megvarrom.

– Hogy mit csinálsz?

– Megvarrom neki. Miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy az egyik gombja mindjárt leszakad, el fogja veszíteni… Hát felajánlottam neki, hogy megvarrom, amíg hazaérünk.

Táskájából előszedte a kis varrókészletet, amit mindig magával hordott, kiválasztotta a megfelelő színű cérnát, majd nekiállt a gomb rögzítésének. Nem merte felemelni a fejét, de biztos volt benne, hogy a férfi figyeli és mosolyog.

– Mit csinál? – kérdezte leszegett fejjel, miközben erősen koncentrált a varrásra. A tű a gomb egyik lyukán behatolt a szövetbe, majd a másikon előbukkant.

– Néz. Néz és mosolyog.

Néhány perc múlva Erzsike felállt, és visszavitte a kabátot a katonának. Most oldalról látta őket Julcsi, álltak egymással szemben, a férfi belebújt a zubbonyba, begombolta és elismerően mosolygott Erzsikére, majd mondott valamit, amitől Erzsike is vidám lett, és beszélgetni kezdtek. Majdnem hazaértek már, amikor Erzsike visszatért Julcsi mellé.

– No? – sürgette Julcsi. – Mondj már valamit!

– Meghívott a cukrászdába!

A lány halkan, visszafogottan közölte mindezt, de Julcsi ismerte már annyira, hogy tudta, legszívesebben sikítana örömében.

– És hogy hívják?

– János.

Erzsike szájából úgy gördültek ki a betűk, mint az apró gyöngyházfényű gyöngyök, amelyek aztán egy csodálatos sort alkottak: János. Úgy ejtette ki a nevét, ahogyan az ember csak egy különösen értékes dologról beszél, egy csodálatos nyakékről, egy fenséges süteményről, vagy éppen a Duna látványáról a Gellérthegy oldalából.

A szerző az Irka csoport tagja. A szöveg részlet a Nincs menedék – A döntések ára című könyvéből, amely a könyvhétre jelenik meg a Publio kiadó gondozásában.