Minden évben hosszú álmot alszom, mint jó néhány állatfaj, de velük ellentétben én télen ébredek fel. Egészen pontosan október közepén, legelőször egy főváros melletti kisváros karácsonyházában. Őszintén szólva ilyenkor még semmilyen karácsonyi hangulatom nincsen. A társaim is csipásan dörzsölik a szemüket, rekedt hangjuk berozsdásodott a sok alvástól. Először csak halkan kezdünk duruzsolni, látjuk az elképedt vásárlók tekintetét, akik nem hiszik el, hogy ez megtörténhet.
Még a halloweeni bulit sem tartották meg, és mi már éledezünk, a fülükbe suttogjuk, hogy mindjárt itt a karácsony! Az áruházakban lassan szintén felébrednek a társaink, a karácsonyi vásárokon, éttermekben, jégpályákon ellepjük a gyanútlan állampolgárokat. Végül láthatatlanul bekúszunk az otthonokba is.
Ha a ruhánkra vagy kíváncsi, akkor egy szóval tudnám jellemezni karácsonyi outfitünket. Függetlenül attól, hogy éppen a globális felmelegedés miatti húszfokos decemberben járunk éppen, vagy farkasorsító hideg van, rajtunk mindig tapadós ruci van. Mint a legtöbb karácsonyi kelléknek, nekünk is számtalan megjelenési formánk van, így öltözékünk lehet ízlésesen szolíd klasszikus, harsogóan dévaj giccses, népnemzeti pushupmagyar, no és persze ne felejtsük ki a szent életű áhítatosat se. De legyen bármilyen stílusú, ruhánk a testünkre tapad, mi pedig hozzádörgölőzünk és odatapadunk az emberekhez. Nem éppen karácsonyi gondolat ez, no de hagyjuk, mert nem is ez a legrosszabb az egészben.
Mindez egészen elviselhető addig, mikor már a lakásokban is megjelenünk, akkor kezdődik a mi igazi kálváriánk. Ilyenkor el kell viselnünk, hogy a családtagok egyenként a szájukba vegyenek, és szaloncukortól ragadó, bejglimorzsás ajkakkal
körbenyaldossanak a családfő vezényletére. Mielőtt bárki is rákérdez, ez a mi esetünkben általában az anya, aki a törpeharcsa panírozásától és az egész napos karácsonyi hangulattól felgőzölt arccal vezényel. Felsorakoztatja a családot a karácsonyfa körül, kézen fogják egymást, és megpróbálnak belém életet lehelni, aki már erősen eltikkadt az elmúlt hetek megpróbáltatásai közben. A gyerekek lelkesen fújják belém az éltető oxigént, szájuk ragacsos az egész napos (hetes) nasizástól, nem fognak egy falatot sem enni a harcsából. Az anya kissé sípolva veszi már a levegőt, elsősorban amiatt, mert észrevette, hogy apa belevert egy szöget a múlt századbeli szecessziós tálalószekrényébe, családi örökség, de valamihez ki kell kötözni a fát, fel ne dőljön. Apa igyekszik elkerülni anya tekintetét, és arra gondol, hogy egy évben csak egyszer kell kibírni az újraélesztésemet. Próbál minél távolabb húzódni anyától, nehogy az a leheletén megérezze, hogy apa már néhány órával korábban megkezdte a kisded tejfakasztó partiját. De a kedvencem a nagymama. Szinte teljesen függetlenül lélegzik a többiektől, újjáélesztésemet ő veszi a legkomolyabban, mintha a saját élete múlna rajta, úgy fújja a mennybőlazangyalt. Teli torokból, felmagasztosulva, ez most az ő ideje, ütemen belül is akár többször intonálva, a saját tempójában nyújtva, mint a rétestésztát, rezegtetve a hangszálait. Ilyenkor szoktam elmélázni azon, vajon az úristen miért is adta az éneklés képességét az embereknek. Ennél talán még a macska nyávogása is elviselhetőbb, aki eddig csendesen megbújt a tűlevelek között, de a pász-torok és a többi rémesen hamis torok végül menekülésre kényszeríti, és keresztülugrik a tűlevelek rejtekén. A fa meginog, majd oly mértékű szövegátirat keletkezik bennem, melynek kifejezései nem egészen ünnepiek, így azt most itt nem ismételném el. Elég legyen annyi, hogy az a bizonyos szög a féltve őrzött szecessziós tálalószekrénybe teljesen feleslegesen lett beverve.
                                                                                                         A szerző az Irka csoport vezetője