A Budapesti Operettszínház és a Magyar Állami Operaház falai között, rendezők, koreográfusok, karmesterek és nem utolsósorban a közönség árgus szemei előtt edződik az a három fiatal gödöllői művész, akik a Gödöllő YouTube csatorna Kultúrkörben című műsorának legutóbbi adásában vendégeskedtek.
A beszélgetés résztvevői:
Kőhler Kitti és Széphalmi Pál táncművészek, valamint Gémesi Gabriella brácsaművész
Fodor László, a Kultúrkörben műsorvezetője – aki maga is a Kossuth-díjas Hot Jazz Band oszlopos tagja és zenepedagógus – a művészvilágban szokatlan, kora reggeli beszélgetésre invitálta vendégeit, ahol a kávéillatú stúdióban a fáradtságot gyorsan felváltotta a szakmai szenvedély. A beszélgetés résztvevői: Kőhler Kitti és Széphalmi Pál táncművészek, valamint Gémesi Gabriella brácsaművész, nemcsak Gödöllő kapcsán, hanem a hivatásuk iránti megkérdőjelezhetetlen elköteleződésük révén is sok szállal kötődnek egymáshoz.
A Hófehérkétől a brácsa mély zengéséig
A művészi pálya ritkán kezdődik tudatos karriertervezéssel; sokkal gyakrabban egyetlen, gyerekkorban szerzett pillanat határozza meg egy élet irányát. Kőhler Kitti esetében ez a pillanat ötéves korában jött el, egy balettelőadás nézőterén. „Anyu ötéves koromban elvitt megnézni a Hófehérke című balettet, és én közöltem vele, amikor vége lett, hogy én az leszek. Így mutattam föl a színpadra a Hófehérkére. Nekem ötéves korom óta benne van a tudatomban, hogy táncos szeretnék lenni, és így is lett” – mondta. Kitti útja azonban nem volt mentes a kemény munkától: évekig párhuzamosan művelte az akrobatikus tornát és a táncot, mígnem a Magyar Táncművészeti Egyetemre került. Ma már második évadát tölti az Operettszínházban, és sorsszerű módon abban a Hófehérke-előadásban is szerepet kapott, amely elindította a pályáján, bár egyelőre a „szörnyecske” szerepében bizonyít. Gémesi Gabriella története a hangszerek világába vezet. A gödöllői zeneiskola falai között, Bagi Márta kezei alatt kezdett hegedülni, de a kamaszkor hozott egy váratlan fordulatot. „Ahogy idősödtem, egyre jobban vonzottak a mélyebb hangzású hangszerek. Felnőtt fejjel azt mondom, inkább csellista lettem volna, de jó ez így, ahogy van. Miközben hegedűt tanultam az egyetemen, már elkezdtem a brácsát is” – mesélte. Gabriella nemzetközi tapasztalatokat is szerzett: Indonéziában egy hotelben zenélt, majd Skóciában és Birminghamben folytatta tanulmányait. Az ő útja a Magyar Állami Operaház zenekarába vezetett, ahol egy 18 fős próbajáték során nyerte el a brácsaszólam egyik helyét. Számára az opera nem csupán munka, hanem gyermekkori álom beteljesülése: „Én tényleg mindig operát akartam játszani. A legelső opera talán a Varázsfuvola volt, amit Skóciában játszottam, és onnantól kezdve tudtam, hogy na, ez a színház az én világom.” Széphalmi Pál élete a néptánc bűvöletében indult, ami nem meglepő, hiszen édesanyja, Benedek Krisztina és édesapja, Széphalmi Zoltán is a művészet elismert alakjai. Bár eleinte Gödöllőn táncolt, a táncművészeti egyetem kapuit kinyitva egy teljesen új világ tárult elé. „Nekem ez volt az újdonság, mert addig csak néptáncoltam. A balett és a kortárs tánc egy egészen új perspektívát adott. Érzem, hogy jól is megy, ez ad további motivációt, hogy tegyek bele sok munkát.” Ahogy édesanyja nevezi, Palkó végül néptánc szakirányú diplomát szerzett, de a sors – egy miskolci kitérő után – ugyancsak az Operettszínház tánckarába sodorta, ahol a klasszikus néptáncos alapokat modern színpadi elemekkel ötvözheti.
A vizsgák súlya és a színházi gépezet működése
A beszélgetés során feltárult a táncművészeti egyetem szigorú képzési rendszere is. Míg a balettosok kilenc évig készülnek, a néptáncosok ötéves, feszített tempójú képzésben vesznek részt. Pál részletesen ecsetelte a diplomázás folyamatát, amely nem csupán egy záróvizsgát jelent, hanem egy egész szakmai zsűri előtti megmérettetést. „A képesítő vizsga egy zárt iskolai előadás, ahová már hívnak együttesvezetőket. Beülnek az összes szakirány oktatói, és végigmegyünk az összes tantárgyon. Ez egy egész délelőtt, nagyon megerőltető szakmai vizsga.” Kőhler Kitti hozzátette, hogy náluk a vizsga már valódi színházi körülmények között zajlik, jelmezben, fényekkel és zenekarral, bár a táncművészetben ritka az olyan szóló diplomázás, mint a zenészeknél. Náluk a csoportos koreográfiák és a térformák adják a produkció gerincét. A színházi élet egyik legizgalmasabb és legnehezebb része a beugrás és a gyors tanulás. Kitti elmesélte, hogyan kell néha színpadi próba nélkül „sodródni az árral”. „Van egy olyan szokásom, hogy előadás előtti este, lefekvés után eltáncolom fejben a szerepet. Sokszor össze is zavar, hogy úristen, most mi következik, mert a testemben már benne van az izommemória, de azért szeretem agyban is tudni, hogy mi történik.”
Bakik és a „Vigyázz, lépcső!” legendája
A színház élő művészet, ahol a hiba a rendszer része. A beszélgetés legderűsebb pillanatai azok voltak, amikor a vendégek a színpadi bakikról meséltek. Kitti a Csárdáskirálynő gramofontölcsér-díszletén való „zakózásáról” vallott, amit szerencsére a forgószínpad eltakart. Gabriella pedig az operai árok veszélyeire emlékeztetett: egy tőr beesése miatt szereltek fel védőhálókat az árok fölé, de felelevenített egy zenei traumát is. „A Parasztbecsületben a húsvéti kórusnál Kőhler Kitti a színpadon az orgonista egy teljesen más hangnemben kezdett el játszani. Csak annyit hallottunk a kísérőtől, hogy: Segítség! Valaki állítsa vissza az orgonát! Végül úgy ment le az egész tétel, hogy rossz hangnemben játszott az orgona, mert senki nem tudta megoldani hirtelen.” Széphalmi Pál a jelmezekkel vívott harcáról mesélt, különösen a Hófehérke banyájaként. „Férfi táncolja a női karaktert, nagy parókában, műorral. Ott tocsog az ember az izzadságtól. Van egy nagy botom, kö penyem és alatta szoknya. Amikor érzem, hogy forgok mély térdhajlításban, és elkezd elindulni a hajam hátrafelé… koordinálom a ruhát, a botot, és közben csekkolom a hajamat is, hogy megvan-e még.” A műsorvezető, Fodor László egy Gregor Józseffel kapcsolatos anekdotát is megosztott, miszerint a neves énekes egyszer teljes sötétségben, a színpadról való kivonuláskor elkiáltotta magát: „Vigyázz, lépcső!”, mire hatvan ember kezdett bukdácsolni a nem létező fokokon. Ezek a történetek rávilágítanak arra, hogy a profizmus része a váratlan helyzetek humorral és gyorsasággal való kezelése is.
A karmesteri karizma és a szakmai mérce
A fiatal művészek őszintén beszéltek arról is, mi tesz egy produkciót igazán nagygyá. Gabriella számára a karmester személyisége a kulcs: „Ha valaki emberileg motiválatlan, azt nem bírom elviselni. Jöjjön be úgy, hogy csillog a szeme, látsszon, hogy akar valamit! Legyen benne energia, ami sugárzik belőle. A karizma fontos, ne legyen középszerű.” Olyan neveket említett példaként, mint Kesselyák Gergely, Rajna Martin vagy a birminghami mentora, Andris Nelsons. Széphalmi Pál pedig a magyar néptáncművészet magas színvonalát dicsérte, megjegyezve, hogy hazánkban az amatőr együttesek is profi szintet képviselnek, ami a táncházmozgalom erejét bizonyítja.
Dankó Pista és a jelen kihívásai
A műsor végén a vendégek a jövőbeli feladataikra tekintettek. Kőhler Kitti és Széphalmi Pál gőzerővel készülnek a Dankó Pista című darab ősbemutatójára az Operettszínházban és az MVM Dome-ban. Ez a produkció különleges, hiszen a néptáncszakosztály és a tánckar együttműködésében valósul meg. Pál egy cigány karaktert formál meg, amihez saját bevallása szerint a zenei lüktetés és a korábbi néptáncos tapasztalatai adnak jó alapot. Gémesi Gabriella sem pihen: a Rigoletto próbái mellett a Parsifal előadásokra is készült. Az ő szavaival élve az operai munka alapja a flexibilitás: „Ebben a zenekarban megvan az a flexibilitás, ami egy operazenekarnak kell. Nagyon könnyen tudunk mindenhez alkalmazkodni, legyen az egy másik karmester vagy egy énekes másféle tempója.” Ha kíváncsiak a teljes beszélgetésre, a Kultúrkörben legutóbbi adását megtalálják YouTube-csatornánkon.
