Bohumil Hrabal: Hóvirágünnep
„… hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom …” – Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Ez a kedvenc idézetem Hrabaltól! Ahányszor olvasom, annyiszor kezdek el mosolyogni és ilyenkor magam is megpróbálom – legalább ideig-óráig – így látni a körülöttem lévő történéseket … nem könnyű.
Hrabal a kedvenc íróm. Minden írását olvastam, a belőlük készült filmeket láttam. Nehéz visszaadni Hrabal írásainak hangulatát, leginkább csak Jiri Menzelnek sikerült – gondoljunk csak a Sörgyári capriccio, Őfelsége pincére voltam és a Hóvirágünnep c. filmekre. Mi újat tudnak még megjelentetni ettől a cseh írótól? Kíváncsian vettem a kezembe a kötetet.
A könyv nyolc novellát tartalmaz, amiket azelőtt még soha nem adtak ki magyarul, sőt csehül is csak a rendszerváltás után jelenhettek meg, hiszen a hetvenes évekbeli cenzúra nem engedélyezte a kiadásukat. A történetek Kerskóban játszódnak, abban az idilli kis üdülőfaluban, ahol Hrabal a feleségével és imádott macskáival élt idősebb korában. Amikor meghalt a felesége, csak a macskák maradtak neki. „Valaha úgy képzeltem el a menyországot, hogy macskák is vannak ott”- mondta egyszer.
Kersko központi helye a kocsma, a véget nem érő igaz és kevésbé sem igaz történetek mesélőinek, a filozofálgatva pultot támasztóknak gyűjtőhelye. „… aki a kocsmában hal meg, az Isten kiválasztottja. Kocsmában halnak meg a legkevesebben, emiatt van ott oly sok ember” – vélte az író, akinek a törzshelye Prágában az Arany Tigris nevű kocsma volt, ahol a törzsasztalánál valóságos fogadó órákat tartott a hétköznapi és híres embereknek egyaránt, a világ minden tájáról.
- decemberében kerskoi háza előtt összeesett, és a prágai Bulovka Kórházba szállították, amelynek ablakából 1997. február 3-án – állítólag galambetetés közben – kilépett az örökkévalóságba. Orvosainak nem volt kétsége afelől, hogy öngyilkosságot követett el, amit az is megerősít, hogy halála reggelén elmondta, álmot látott, amelyben egy halott, a kórház melletti temetőben elhantolt költő „invitálta” magához.
„… egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját…” – egy az íróra nagyon jellemző idézet.
Csabai Ágnes
