Kecskés József, Gödöllő díszpolgára visszatekint életútjára
Hogyan kerültél Gödöllőre?
1978-ben még csak 33 éves voltam, de már tíz éve dolgoztam a közművelődésben. Éppen Balmazújvárosban, szülővárosomban voltam művelődésiház-igazgató. Ekkor keresett meg volt évfolyamtársam, Kapuszta Katalin, aki a gödöllői tanácson dolgozott: épül Gödöllőn a művelődési központ, és igazgatót keres. Ideutaztam. Hát nem mondom, hogy rögtön a szívember zártam mindent. November volt, esett az eső, az épülő művelődési házba nem lehetett bemenni, mert váci rabok építették. A Kossuth Lajos utcában épült a panelsor, minden sáros volt, a régi művház sem volt éppen felemelő látvány. Nem mondtam rögtön igent, csak 1979 februárjában. Ugrás volt a semmibe.
Milyen közeg fogadott?
A balmazújvárosihoz képest eléggé politikai. Polónyi Péter vett a hóna alá, bemutatott a város és a járás minden jelentős személynek a város és a járás közéletében. Kegyelmi állapot volt, két évet kaptam, hogy a nyitás előtt megszervezzem a közművelődést. Összeállt egy vállalati támogatói kör 33 adakozó céggel. Fel kellett állítani egy társadalmi vezetőséget is, ebben Benedek Krisztina is benne volt diákként, meg vállalatvezetők, ismert kulturális szakemberek. Akkor a közművelődés romokban hevert, szó szerint. A kastély nem működött, a könyvtár romos volt, a múzeum még csak helytörténeti gyűjtemény volt. A régi művelődési házat használva bázisul, rögtön elkezdtük felépíteni, felkarolni a kulturális csoportokat, énekkarokat, nyelvtanfolyamokat szervezetünk, használtuk az egyetem színháztermét, és végül 1980-ban bejutottam a félkész művelődési házba.
Milyen volt az épület akkor?
A váci vagy a kőbányai Pataki művelődési központ mintájára épült a ház, azokat én már megtekintettem. Tóth Dezső, a tervező fogadott, össze is rúgtuk a port. A falak már álltak. Mondtam, hogy a mozgásterem kicsi, megfelelő kiállítóterem nincs, a kézműves teremben nincs víz, satöbbi. De ezeken változtatni már nem lehetett. De tetszett a belső udvar, és némi változtatást azért engedett a tervező. Így nyitottunk meg 1981-ben. Az épület még évekig gyerekbetegségekkel küzdött, a tető beázott, de ezeket megoldottuk.
Hogyan állt össze az alapító gárda?
Volt egy elképzelésem arról, hogy milyen funkciókat kell működtetnünk, és én olyan szakembereket kerestem, akik egyrészt fiatalabbak, mint én, vagyis 30 év körüliek, másrészt valamiben igazán profik, függetlenül a végzettségüktől. Így lett Kapuszta Kati a színházi ember, Hintalan László kapta a hagyományőrzést, Kaposi László a számítástechnikát és a drámapedagógiát, hívtam Varga Kálmánt, akit a debreceni egyetemről ismertem, aki a vizuális és innovációs programok felelőse lett és Bankó Zsókát, aki az ifjúsági témát vitte. Kincses Károlyt, a későbbi nagy tekintélyű fotótörténészt az 5. kerületi tanácstól csábítottam el. Horváthné Ica az életmódprogramok, Kapuszta Zsuzsa a gyermek-közművelődés, Ferenczi Anna a zenei programok gazdája lett. És szólni kell a műszaki és gazdasági munkatársakról: többek között Seres Imréről, Juhász Tamásról, Ráduly Istvánról és Jósvai Rózsáról. Csaknem 30 fővel nyitottunk meg.
Az mondtad, politikai közeg volt itt. Ez miben nyilvánult meg?
Ez a megye Cservenkáné birodalma volt, én meg elég autonóm személyiség vagyok. Emiatt aztán hetente-kéthetente meg kellett jelennem a megyei pártbizottságon Budapesten „eligazításra”. Sőt, a rettegett Fehér Házban, az országos pártközpontban is voltam. Sokszor egészen ostoba dolgokba kötöttek bele, sokszor igen komolyakba. Terítéken volt például a színházi tevékenység. Többször lement itt a kaposvári színház előadása, Peter Weiss: Marat/Sade, a háttérben kivetítve 56-os Corvin köz. Na, ez kiverte a biztosítékot. Az is, hogy a III. Richárdban az egyik főszereplő Jaruzelski lengyel pártvezérre volt maszkírozva. Amikor a Bizottság együttes koncertezett, kiállítottuk a folyosón Wahorn András frontember és festőművész képeit. Köztük „A miniszter fekete Mercédesze elhalad az 1124-es italbolt előtt” címűt, amit aztán Tóth Dezső kulturális miniszter-helyettes le akarta szedetni a falról. Ez persze nem történt meg. A koncert is rendben lement, sőt, a hangfelvétel lett a Bizottság első nagylemeze. Raport volt a cigány kultúra felkarolása miatt, a Balázs Béla Stúdió filmjeinek bemutatása miatt, erdélyi színtársulat miatt, spirituálék miatt, a szegénység és a társadalmi kiszolgáltatottság témáját boncolgató előadássorozat miatt. A Lehetetlen tárgyaink kiállítást egy helyi pártmunkás a szocialista ipar megcsúfolásának nevezte, de csak addig, amíg a televízió ki nem jött forgatni róla. Egy időben arról tárgyaltunk, hogy Gödöllőre költözik a Rockszínház, ezt Cservenkáné fúrta meg, mondván, ez a nyugati szenny ide nem jöhet. De aztán mindenféle kitüntetést is kaptam, utána meg általában egy figyelmeztető levelet valamilyen adminisztrációs hiba miatt. De abban az évtizedben egy kreatív csapat itt közösséget teremtett, és fiatalos szellemben csinált kultúrát és közművelődést.
"Abban az évtizedben egy kreatív csapat itt közösséget teremtett"
Amikor jött a rendszerváltás és a piacgazdaság. Akkor hogyan gondoltál arra, hogy a kultúra eltarthatja-e saját magát piaci alapon?
Én erre soha nem gondoltam, mert nem tartja el magát semmiképpen. A kultúra mindig támogatásra szorul. A rendszerváltáskor sok funkcióra, nyelvtanfolyamokra, számítástechnikára, tornára, táncra magánvállalkozások alakultak, elvitték a bevételeink egy részét. Az én esetemben a kilencvenes évek vége felé úgy alakult a dolog, hogy a bevételek fele jött az önkormányzattól, illetve állami forrásokból, a fele pedig belépőjegyekből, terembérletből, pályázati támogatásokból, egyebekből. Így lehetett működni.
Amikor a művelődési ház gazdasági társasággá alakult, nem pályáztad meg az ügyvezetői széket. Miért?
Valóban nem pályáztam meg, viszont benyújtottam egy írásos anyagot arról, hogy miképpen kellene megcsinálni az átalakulást. De azt éreztem, hogy nyomás gyakorolnak rám és az intézményre. Nincs üldözési mániám, de rossz előérzetet kelt az emberben. ha azt kérdezik, hogy egy színházi előadáson mennyi a vízfogyasztás. Azt gondolom, hogy megrendült a bizalom bennem. Most, jó 30 év után, ha elolvasom az akkor átalakítást pártoló szakértői anyagokat, és azt mondom: ebből, gyerekek, bizony semmi nem jött be.
„Lefokozásod” miatt szimpátiatüntetés is volt melletted. Hogyan élted meg?
Meglepő volt, ilyen nem történt korábban. Ez dagaszthatná is a keblet, de az enyémet nem dagasztotta. Bizonytalan voltam. Néhány évig még itt maradtam igazgatóhelyettesként. Emiatt sokan utáltak, és azt kérdezték: miért nem álltam fel. Azért nem, mert részint szerettem volna tovább vinni azokat a dolgokat, amelyek az én nevemhez kötődtek. Másrészt ötvenvalahány éves voltam és úgy éreztem, hogy én nem tudok mást csinálni, nem tudok valami újba belekezdeni. És egzisztenciális kérdés is volt, nem tehettem meg, hogy nincs állásom. Abszolút a mélyponton voltam, de minden nap megráztam magam és újrakezdtem. Aztán végül bizonyos fokig a menekülés útját választottam, és átmentem Veresegyházra. Ott a főteren készült a gazdasági és szabadidős centrum, annak a kialakításával bíztak meg. De úgy érzem, későn váltottam, nem tudtam hozzászokni azokhoz a dolgokhoz, ami Veresegyházon evidensek voltak. Túlzottan kívülálló voltam. Így aztán nyugdíjba mentem, elköszöntem. Szerencsére a veresiek nem így emlékeznek rám, mint én az akkori magamra.
Két szívügyed lett aztán Gödöllőn, a szimfonikus zene és a képző- és iparművészet.
Igen, 2003-tól 2020-ig a Gödöllői Szimfonikus Zenekar Alapítványának ügyeit intéztem, úgy dolgoztam ott, mintha főállás lett volna. Büszke voltam, amikor minden ellenőrzés, ÁSZ, kormányhivatal, és minden mérleg pontosan stimmelt. Eközben 1998-tól a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány ügyeit is vittem, és a Gödöllői Iparművészeti Műhely munkájában is benne voltam. A nagyobb falat a zenekari volt, mert azt nekem meg kellett tanulni. Nemcsak a művészi oldalát, hanem a menedzserit is.
Mondd, a gödöllői művésztelep hagyománya tényleg akkora országos szám, amint milyennek az innen, Gödöllőről látszik?
Nagyon is! Azt gondolom, alul van értékelve a téma, igazán nincs kihasználva és kiaknázva, függetlenül attól, hogy vannak kiállítások, megjelennek monográfiák. Állandóan pulzálnia kellene, nyomás alatt kellene tartani, és modern eszközökkel kötni a mai élethez. Erre sok európai példa van.
Hogyan látod ma a kulturális életet Gödöllőn?
Rengeteg színvonalas program van, de meglehetősen koordinálatlanul. Ha nézőszámban mérjük csak, akkor nincs is annyi ember, ahány nézőt várnának a kulturális rendezvényeken. Sokadjára elmondom, és sokadjára megutálnak majd: én az eszményeim szerinti kulturális tevékenységet egyedül a könyvtárban látok. Tetszik a filozófiájuk. Roppant kreatív, roppant tisztességes munka folyik ott.
