A pad a keresztútnál ismeri már a testem súlyát, ahogy én is ismerem az időét. Éjszakánként, amikor a park kiürül, a padok egymásnak mesélik, kik ültek rajtuk aznap, milyen vallomások születtek rajtuk. Az enyém különösen sokat tud. Ülök rajta, és vele együtt nézem, ahogy az emberek átkelnek előttem a parkon: egymás után jönnek az Életfa, vagy a zeneiskola irányából, mások a vasútállomás vagy az uszoda felől. Különböző irányokból érkeznek, de mind eltűnnek a lombok között, mint hajók egy kikötőben. Nem látom a kavicsos ösvényt, a kiégett bokrokat, az aszálysárga füvet, sem a padok sorát: vizet látok, széles, lomha vizet, melyen úsznak az emberek. Némelyikük könnyű és gyors, vitorláját kifeszíti a délután; mások nehézkesen fordulnak, mintha már régóta ismernék a tenger minden zátonyát. Fiatal vállak és megroppant hátak, türelmetlen léptek és lassú halászcsónakok. Mindegyikük másféle rakományt visz magával.
Valaha azt hittem, a szerelem az arcban lakik. Ma már tudom, hogy inkább a járásban. Abban, ahogy valaki a saját csendjét cipeli. Minden ember, aki elúszik előttem a parkban, magával hordozza a saját távoli partját, és én csak azt a néhány percet kapom meg belőle, amíg elhalad előttem. Néha úgy érzem, az ember nem öregszik igazán. Csak a hajóink változnak. A fiatalember decathlonos hátizsákban tegnap még könnyű vitorlással jött; ma ugyanaz az ember egy rozsdás teherhajó árnyékát húzza maga után. Talán csak én látom így. Talán csak az idő öregszik, nem az emberek. Talán csak a természet öregszik helyettünk, kiszáradt, ráncos arca egy matuzsálemé, a horizont lassan közelebb húzódik, tekintete közben egyre messzebbre lát. Át a lombok rezgésén, a nyári fény porán, egészen azokig a délutánokig, amikor még engem figyeltek így. Néha, ha nagyon sokáig nézem a napfényt a levelek között, mintha az a régi alak is visszanézne rám. Ugyanaz a váll. Ugyanaz a járás. Egy arc, amelyről azt hittem, már régen elfelejtettem. Csak elsuhan előttem, és mire felismerném, már újra levél, árnyék és fény. Szél simít végig az arcomon. Néha arra gondolok, talán a szél is öregszik.
A park némán engedi át magán a hajókat. Megőrzi a lépteket, a nevetéseket és az elhallgatott vallomásokat. A fák alatt, a padok rejtekében semmi sem tűnik el egészen. Amit egyszer kimondtak, az ott marad a levelekben; amit nem mondtak ki, az mélyebbre süllyed, valahová a gyökerek közé. Talán ezért ülök itt újra meg újra. Hallgatom a földre hullott titkokat. A hajók elhagyják a kikötőt. Én pedig maradok a padon, és várom, hogy valamelyikük egyszer visszaforduljon.
