Krassay László, a város egykori alpolgármestere a Gödöllő 60 gálaműsor egyik nagy sikerű szónoka volt. Nagy idők tanúja, aki a természet szeretetét és a kultúra támogatását hozta magával a közéletbe.
Milyen gondolatokkal vágtál bele a Gödöllő 60 gálán elmondott beszéded megalkotásába?
– Polgármester úrral időnként találkozunk azóta is, mióta nyugdíjas vagyok, ő kért meg arra, hogy emlékezzünk meg egy kicsit a múltról. Szakaszokra osztottam fel a korszakot, hiszen 1985-től öt éven át tanácsi képviselő voltam, majd öt önkormányzati ciklusban képviselő, illetve alpolgármester, és 2010-ben mentem nyugdíjba.
– Hogyan lettél erdőmérnök, és miért?
– A családi hatás jelentős volt, hiszen édesapám is erdőmérnök, a nagyapám is erdőmérnök, az ő édesapja is erdész volt valamikor. Mindig szerettem a természetet, így a gimnáziumi érettségi és a sorkatonaság után Sopronba jelentkeztem az erdőmérnöki karra. Nagy érdeklődéssel és örömmel emlékszem vissza ezekre az időszakokra. A diplomám megszerzése után vidéken dolgoztam külszolgálatban. A Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat megbízásából háromszögelési láncokat egészítettünk ki és bővítettünk a Bükkben, a Cserehátban, az aggteleki és a tornai karsztvidéken, úgyhogy minden falut, minden erdőt ismertem arrafelé. Óriási anyagi ráfordításokkal készültek el ezek a geodéziai pontok, ma pedig egy GPS-szel kimegyünk, és meg tudjuk határozni a helyét.
– Ha már itt tartunk: erősen kötődsz az Erzsébet parkhoz, könyvet is szerkesztettél róla. Meg lehet menteni a hársfasort, amely már több mint 100 éves?
– Amikor a park százéves lett, Jeney László barátommal egymillió forintos támogatást szereztünk a kormánytól, amiből felújítottuk a park ösvényeit, konferenciát rendeztünk, és ennek az anyaga az említett kis könyv. A hársfasor megmentésére van remény, hiszen a fák életkora nem egyforma. A hársak túlélték a Ganz-gyár építését is, és most új módszerekkel próbálják megmenteni őket.
– Közismerten keresztény emberkét hogyan kerültél a tanácsi korszakban a tanácstestületbe?
– A vidéki munkám után kerestem egy állást, amely visszavisz Gödöllőre. Az arborétum vezetője éppen akkor ment nyugdíjba. Az ő helyére pályáztam, így kerültem a gödöllői arborétum élére. Kapcsolatba kerültem a város vezetőivel, és Papp István tanácselnök hívott meg a tanácstestületbe. Nekem csak egyetlenegy kérésem volt felé: én nem kívánok semmifajta pártelkötelezettséget.
– Hogyan emlékszel a rendszerváltás időszakára?
– Az 1985–1990 közötti időszakban már érezhetővé vált a változás. Ennek fontos jele volt a megemlékezés Erzsébet királyné születésnapjáról, illetve a kapcsolatfelvétel a nyugatnémet Giessennel, későbbi testvérvárosunkkal. A rendszerváltás turbulenciáit érzékeltem ebben az időszakban, de mivel nem kötődtem egyetlen párthoz sem, valójában civilként éltem. Az újonnan megalakuló önkormányzatba az Alvég megválasztott képviselőjeként kerültem be. Öt cikluson át, 20 éven keresztül, ugyanaz a gondolatiság vezérelt, amely két pillérre épült. Az egyik a fizikai és a szellemi szabadság. Úgy gondoltam, a szabadság sokkal nagyobb lesz, ha a magatartásunk is változik, etikusabb, erkölcsösebb lesz. Ebben nagy szerepe van az iskoláknak, az egyházaknak és a kulturális intézményeknek is, úgyhogy fontos célkitűzésem volt, hogy ezeknek a munkáját mindenképpen anyagilag, szellemileg, ahogy egy képviselő tudja, támogassam. A másik vonal pedig Gödöllő történelmi hangulatának ápolása volt. Mindig örömmel támogattam olyan eseményeket, amelyek ezt elősegítették. Mint önkormányzati képviselő, egyetértettem olyan döntésekkel, amelyek ezt segítették. Elsősorban a kastély felújítására gondolok, amelybe a város ingatlanvagyonnal szállt be. A lokálpatrióta képviselők ezt szívesen támogatták.
– Hogyan jött létre a Lokálpatrióta Klub?
– Az ötlet dr. Gémesi Györgytől származott, négyen vettünk benne részt, a polgármester úr, Bárdy Péter, Vancsó Ödön és jómagam. Este nyolc órára beszéltünk meg találkozót, hárman össze is jöttünk, a polgármester úr viszont telefonált, hogy valamennyit késik. Éjfélkor érkezett meg, akkor alakult meg az egyesület.
– Alpolgármesteri időszakodra hogyan emlékszel?
– Én nem voltam egy törtető alkat. Az egyik választáson a polgármester úr megkért, hogy legyek én az általános helyettese. Örömmel emlékszem vissza erre az időszakra, sok fontos esemény történt, protokolláris események, fejlesztések és városépítés, városműködtetés. Ekkor vált intenzívebbé a kastély felújítása, lezajlott a szálloda meg
építése, és fontos lépések az élet prózaibb részén: a hulladéklerakó bővítése, a szennyvíztisztító korszerűsítése.
– Ma nagy változások zajlanak az országban. Hogyan látod ezeket?
– Ebbe azért nem mennék bele, mert ilyenkor az ember rögtön megosztja a társait. Én inkább azt a véleményt erősítem magamban, hogy mindenkiben, még abban is, aki ellenfelem, meg kell próbálni a jót megkeresni, az összekötő kapcsot megtalálni. Úgy talán békésebb és jobb közállapotok alakulhatnak.
– Mekkorára nőtt a családfa?
– Négy gyermekem van és tíz unokám. A gyerekek többsége már az ötvenhez közelít, és van egy fiatalabb fiam, aki 33 éves. Boldog vagyok, hogy mindenki megtalálta az életpályáját, és dolgoznak, nevelik az unokákat. Egyik lányom közvetlen mellettünk lakik, őt gyakran látom két fiával együtt.
