Az eső éppen elállt, az eget még sötét, komor felhők lepték el. Amúgy is minden szürke és barna, az évnek ebben a szakában nem sok szín díszíti a világot.

A gerle az antennán ült, esőtől még nedves tollait igazgatta, de közben fel-felnézett, figyelte az erkélyt. Tudta, hogy az etető hamarosan teli lesz finom napraforgómaggal. Sok éve már, hogy mindennap itt pihent meg, mivel a gerléknek nincs naptárjuk, ő sem tudta, hogy mikor tévedt erre először. Arra emlékezett, hogy nyár volt, tikkasztó meleg, s hiába körözött a város felett, a szomjúság egyre jobban legyengítette, végül ezen az antennán pihent meg. Fáradt volt, és úgy érezte, itt valami jó fog történni. Körülnézett, a szürke háztető ontotta magából a meleget, lemondóan hajtotta le a fejét, de ekkor mozgást vett észre. Az erkélyen egy alak állt, körülötte ezer színben pompázó virágok. Az ember kezében lévő locsolókanna félúton megállt, miközben a
madárra nézett. A gerle szíve megdobbant.

A mozdulatlanság emlékeztette valakire. Többnyire óvatos volt az embereket illetően, legtöbben elzavarták, megdobálták, az erkélyen az alak viszont csak állt mozdulatlanul, és a gerle valami érthetetlen dolgot érzett, olyat, amit korábban még soha. Nem volt jó, legszívesebben elrepült volna, de valami mégis marasztalta.

– Ezt hívják szomorúságnak az emberek – suttogta neki a szél.

Az erkélyen álló alak eltűnt, a gerlét pedig valami ismeretlen erő ösztönözte, hogy odaszálljon. Az illatozó virágok között észrevett egy kis tálkát tele friss vízzel, és boldogan mártózott meg benne a hűvös vizet kortyolgatva.

Másnap visszatért, s azután mindennap. Sokszor hangos rikoltással jelezte érkezését, ekkor a függöny mögött megmozdult az alak, s a gerle úgy fürdött az ember tekintetében, mint az első alkalommal a vízben.

Az eső éppen elállt, és a nedves tollak lassan megszáradtak a könnyű szellőben.