Először a jelzők tűntek el a családi ebédekről. Az ablakpárkányon hervadni kezdett a friss bazsalikomzöld, elhalkult a petrezselyem harsogása, a konyhakertben a paradicsomok szúrósszagú levele beleolvadt a szürkületbe. Kezdetben nem volt feltűnő a változás, a curryszínű cukkinik sárgasága, a füstöltpaprika téglavöröse, vagy az áfonyaturmix véraláfutásos lilasága senkinek sem hiányzott. Kicsit színtelenebbé váltak az ételek, kétdimenzióssá, anya talán fáradt kissé mostanában. Később azonban megváltozott az illatuk is, eltűnt a konyhából az ecet savanyú szaga éppúgy, mint a vanília bizsergetős édessége vagy a nyershal iszapos, hínáros aromája. A családi ebédek kifakultak, színüket vesztették, a zománcos lábasok fényes fehérsége megkopott, az üvegpoharakat hiába mosogatták, letörölhetetlen homály ült ki az oldalukra. A jelzőket lassan követték az elmúlásba a határozószók, a reggelik, ebédek és vacsorák ideje meghatározhatatlanná vált, akkor ettek, mikor eszükbe jutott. Jelentéktelenné vált az ízek mértéke és módja, az étel megszűnt kicsit sótlannak lenni, legközelebb a só is eltűnt az asztalról. Ahogy a szavak a mondatokból, úgy a tárgyak is köddé váltak lassan a család életében. Nem volt már többé asztal, ami köré leültek volna enni, és elfogyott alóluk a süppedős, puha szőnyeg is, dühös szavaik csörömpölve hullottak a kőpadlóra. Beszédjük megváltozott, a tőmondatok kopogása elviselhetetlenné vált, így inkább úgy döntöttek, nem beszélnek többet. Azon a napon, mikor elhangzott az utolsó szó is köztük, kinyitották az ajtókat és ablakokat és hagyták, hogy az énekesmadarak a kertből birtokba vegyék a házat. A borostyán bekúszott a falakon, körbezárta a szekrényeket, láthatatlanná tette a falon függő festményeket. A padló repedéseiben százszorszép és pitypang tapadt meg, és a vadszőlő indái között fészket raktak a rozsdafarkúak, a feketerigók és vörösbegyek. Csivitelésük, kerregésük, fütyülésük betöltötte az egész lakást. A csend ekkor vált igazán kézzel foghatóvá.