25 éves a Garabonciás Színtársulat, amelynek alapító vezetője, Mészáros Beáta azt mondja, az igazi mérföldkő, amikor egy társulat mélyebb érzelmek kiváltására is képes.
Hogyan alakult a Garabonciás társulat?
Az alakulás a Damjanich-iskolához kötődik. Amikor körülbelül 25 évvel ezelőtt divatba jöttek a szülőbálok, akkori igazgatónőnk, Szűcs Józsefné, Zsóka rám nézett a tanáriban: te vagy a drámás, nyújtsunk valamit az adományozó szülőknek. Összeraktunk egy meseparódiát a kissé húzódozva jelentkező kollégákkal. A következő évben már egy egyfelvonásost csináltunk meg, Molnár Ferenc Ibolya című darabját. Aztán egy kis zene is volt, és végül kinőttük az iskolai színháztermet, a MUZA-ban szerepeltünk. Három-egy a szerelem javára, Egy csók és más semmi, ezek már nagyszínpadi produkciók voltak. A fordulat az Anconai szerelmesekkel jött el. Ez egy olasz dalokkal teletűzdelt magyar darab, Vajda Katalin műve, aki meg is tisztelt bennünket, eljött az előadásra. Megnézte dr. Gémesi György polgármester is, és azonnal azt mondta, ezt máshol is be kell mutatni. Elvittük a környéken több településre is, nagy sikerrel. Akkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy ha már én drámapedagógus vagyok és színjátszó-rendező, vagyis ez nekem nem hobbi, akkor csináljunk egy egyesületet. Így született a Garabonciás Színtársulat. Ma 10 fővel működünk hivatalosan, illetve azokkal, akik az aktuális darabokban játszanak.
Melyek voltak a legnagyobb sikerek?
Inkább azt mondanám, hogy mérföldkövek voltak. Az Anconai szerelmesekkel váltunk ismertté szélesebb körben. A következő nagy mérföldkő természetesen a Cirano volt, mert azt sokat vittük Gödöllőn kívüli helyszínekre. Az nagy megmérettetés egy társulatnál. Mert persze itthon szeretnek bennünket, de amikor idegen környezetbe megyünk, annak tényleg jónak kell lennie. Felléptünk vele a Szarvasi Vízi Színházban, Diósgyőrben, Vácon, Tiszaújvárosban. És megtapasztaltunk valamit: amatőr társulatként korábban csak vicces darabokat játszottunk. Talán úgy éreztük, hogy könnyebb a hatást úgy elérni. Nem kell beleadni a személyiségünkből annyit, amennyit esetleg már nem akarunk, vagy ami már kitárulkozás lenne. A Cirano vagy a La Mancha lovagja azonban már komoly darab. És kiderült, hogy mélyebb érzelmeket is tudunk kelteni a nézőben.
Hogyan készültök a 25 éves jubileumra?
A Naptárlányok című darabbal, amelyet novemberben már bemutattunk, és
most március 19-én még egyszer elővesszük. Nagyon készülünk rá, mert nekünk nagy élmény volt a bemutató. Életem egyik legnehezebb darabja, egy filmadaptáció, laza szövegkönyvvel. Meg kellett küzdeni a jelenetekkel, értelmezni a párbeszédeket. A darab témája sem könnyű, nem mai születésű lányok készítenek magukról aktnaptárt. Hogy mi ebből mennyit mutatunk meg, az legyen titok, de természetesen megmaradunk a jó ízlés határain belül.
