Mai soraim írását egy 1940 nyarán a Gödöllői Hírlapban megjelent hosszas cikke ihlette, amelyben dr. Berente István az akkori tudásuk alapján ismerteti az önálló, népes település, Besnyő történetét. A cikk írása óta eltelt csaknem egy évszázad, nyilván vannak újabb, frissebb infók, bizonyítások, mégis úgy gondolom, hogy én itt most ennek vonalán foglalnék össze egy kis történetet, sok-sok idézettel, ami már csak a választékos, ízes nyelvezete miatt is érdekes.
„A Besnyőn ma is átfolyó csekély patakocska – a Fácános patak – a történeti idők hajnalán sokkal bővebb vizű volt, és körülbelül a mai Csemetekerttől a Besnyő-Kolostori állomásig tószerűen ki volt szélesedve” – írja Berente István.
A Fácános patak elnevezést ezelőtt még nem hallottam erre a mi kis patakunkra. Sok-sok máriabesnyői lakos a mai napig Aranyos-patakként említi, erre azonban sem új, sem régi térképi, írásos bizonyíték nem került elő. Besnyő- vagy Besnyői-patak néven szerepel mindenhol. Az Aranyos patak Babaton található. Talán a téves emlékeket az okozhatja, hogy a Besnyői, illetve az Aranyos patak Babatnál egyesül, majd az Egres patakba torkollik.
„A régebbi időkben a halászó-vadászó emberek jobban szerették a tóparti települést, míg a későbbi kor emberei inkább a forgalmas utak mellé építkeztek. A Pesttől Hatvan felé vezető út pedig a régi időkben nem itt vezetett, ahol ma…, hanem a Rákos völgyében jött fel Isaszegig, s innen a mai Mártonberki erdőn át, a mai Szárító érintésével a Juharos lábánál vonult a Besnyői-tó keleti partja mellett az Aranyos patak völgyébe” – folytatja a korabeli szerző.
„1925-ben, amikor a HÉV töltését Besnyőn át Aszód felé elkezdték emelni”, valamint az 1926-os új vasúti töltés építésekor rengeteg bizonyíték (cserépdarabok, csontok, temetkezések nyomai) került elő arról, hogy a patak, illetve akkor tó körüli részen, valamint a Szárítópuszta felé vezető út környékén virágzó település állott. A Fenyvesi Nagyút szőlőtelepítése (1870) idején több sárgaréz és bronz ékszert találtak, amelyeket Rómer Flóris egyetemi tanár római eredetűnek határozott meg. Ebből arra következtettek, hogy „azon a helyen vagy barbárok települése volt, akik a rómaiakkal élénk kereskedelmi összeköttetésben lehettek, vagy egy kisebb római telep, vagy castrum állott, mely Pannóniának a Dunánál lévő határát elővédként őrizte”.
„Népes és nagy faluvá akkor lett Besnyő, mikor II. István király a letelepedett besenyőknek itt jelölt ki lakóhelyet (1120)” – írja Berente. „Ettől a településtől nyerte nevét is, melyet régen Besenyőnek mondtak.”
1214-ben Boleszló váci püspök a leleszi prépostságnak ajándékozta a besnyői birtokot. A tatárjárás ideje alatt Besnyő teljesen elpusztult, a lakosság egy részét lemészárolták, más része a közeli erdőkbe menekült. Ezt a Bujkon-tető oldalába vájt több barlang is bizonyította. Az így megmenekült lakosok „Besnyőt újra felépítették, de már nem a régi helyén, hanem az Ó-hegy platójának szegélyén, ahol ma a Hétház, az apácakolostor, a kapucinus zárda és ennek szőlőskertje fekszik, egészen a mai temetőig.” Az újraépítéshez környékbeli lepusztított települések túlélői is csatlakoztak, így lett népes település.
1492 óta vámszedő hely volt. „Szép nagy ívezetes templomát valószínűleg a premontreiek építhették, ennek azonban írásos nyoma a premontrei levéltárban nincsen. Hogy milyen lehetett ez a templom, és hogy a mai kapucinus templom helyén állott, azt a Grassalkovich idejében még meglévő romokból következtetjük. A török hódoltságban Besnyő még jó sokáig fennállott. Egy század múlva azonban már elpusztulhatott, mert Pest vármegye iratai 1640-től kezdve már csak mint Gödöllőhöz tartozó pusztát említik. Birtokosai a XVII. század elejétől kezdve ugyanazok voltak, akik Gödöllőt is bírták, tehát előbb kürti Vámosi István, majd Mocsári Borbála és ennek férje, Hamvai Ferenc, végül Bossányi Krisztina. 1737-ben Grassalkovich Antal birtokába került, még mindég puszta volt, és százados tölgyek árnyékában tövisekkel és bojtorjánokkal benőtt romok látszottak az egykori falu helyén. A mai kapucinus templom helyén pedig a hajdan nagyszerű ívezetes templom romjai állottak. A hétház építése közben (1765) a munkások beomlott pincékre találtak és begyöpesedett ház alapokra bukkantak. A templom romjai körül sűrűn elhelyezett sírok találtattak.”
A puszta a 18. században újra benépesült, 1910-ben már 380 lakosa volt. A 20. század elejétől nyaralóteleppé is vált. A települést 1965-ben csatolták Gödöllőhöz, de fogalmazhatjuk úgy is, hogy Gödöllőt csatolták Besnyőhöz. Ezzel ez az évezredeken át fennálló, önálló település elveszítette önállóságát.
Berente a cikk végén kitér egy „kőugró” nevű helyhez, amelynek történetét a Gödöllő Anno Facebook-csoportban mesélem el.
