Fantasztikus dolog a fény. Sőt, leginkább tudományos-fantasztikus, hiszen azt sem tudjuk, miből van. Hullám vagy részecske? Anyag vagy képzelet? Kettős természete van.
Esténként, ahogy kinézek az ablakon, a kastély fényparkja világítja be a légteret. Ebben a globálisan felmelegedett decemberben ködös fényburkot von a város fölé. Besegít neki a főtér díszkivilágítása, a színpad sok reflektora, néha a fény-HÉV vagy a Karácsonyház körhintája. Napfénypótlók ezek? Vagy lélekmelegítők a sötét napokon? Anyagot kapunk? Vagy hullámokat, hogy ne forduljunk be végleg a ködös magányba, és ne sötétebbnél sötétebb Nexflix-sorozatok előtt töltsük az ünnepeket?
Sokan járnak kint a város esti fényeiben. Gázolnak a fotonokban, avagy az elektromágneses hullámokban, ki melyikben hisz. De mindenképpen éreznek valami rezgést. Ha mást nem, akkor azt, hogy ez a fény összehozta őket. Megyünk
a fényre, mint a rovarok, akik tájékozódási pontokat és biztonságot keresnek. És mi lehet nagyobb biztonság, mint tudni, hogy nem egyedül bolyongunk, hanem mások is megfürdenek ugyanebben a fényárban. Mi lenne velünk fény nélkül? Vegyük csak ennek az újságnak a példáját. A gondolatok most a fény visszaverődésével jutnak el önökhöz. Fény nélkül maradna még a hang, de nem lenne egyszerű mind a harmincezer olvasónkkal egyénileg közölni a híreinket. Maradnak a betűk. Bár, ha jobban belegondolok, mi ezekkel a betűkkel valójában elveszünk a fényből. A fekete festék elnyeli, amit mondani akarunk. Önök pedig a maradék fehér felület hiányából jönnek rá, hogy mit is akarunk üzenni. Vagyis jobban tennék, ha az igaz és fontos közlendőket fekete alapon fehérrel nyomtatnánk. Hogy a fény vigye el az üzenetet.