Szegények, őket eddig csak egyetlen hasonló mértékű generációs tapasztalat kötötte össze: a pandémia. Most megkapták, amit megérdemeltek, jobban mondva megteremtették maguknak ezt az ünnepet. Egy szörnyű társadalmi megrázkódtatás után egy olyan pillanatot, amelyre nagymamakorukban is emlékezni fognak.
Húsz vagy ötven év múlva ők is ugyanolyan aggódó anyák, apák, nagymamák és nagypapák lesznek, mint a maiak. Akik féltik a családot, óvják a széltől is az unokákat, és szoronganak, ha veszélyeket látnak leselkedni.  

Ahogy múlik az idő, az ember fogékonyabb lesz a veszélyt hozó hírekre. Minden nappal egyre jobban érzi, mekkora érték az élet, milyen könnyen, akár egy pillanat alatt odalehet. Micsoda érték a béke, amely nagyon könnyen fordulhat értelmetlen öldöklésbe! 

A félelem hasznos védelmi mechanizmus, de tudjuk, hogy nagy dózisban stresszforrás, és betegségeket okozhat. Aki félelmet kelt, ennek teszi ki az ilyen hírekre fogékonyakat. És a stressz csak hosszú nyugalmi állapotban oldható fel. 

De talán a félelemkeltés zaja most elül, és előbukkan a valóság: nem viszik el az unokát a háborúba, nem járkálnak minden bokorban ukrán kémek, nem veszi el Brüsszel a nyugdíjat, satöbbi. És akkor talán az aggódó nagymamák magukhoz tudják ölelni másnapos vagy harmadnapos unokáikat, és a családok, a generációk újra egymáshoz találnak. 

Addig hadd bulizzanak, megérdemlik.