Amikor utoljára találkoztunk, akkor még Korvin körútnak hívták a gödöllői lakótelepünket, most pedig Berlinben élsz. Mi a különbség?
Azt szokták mondani, ott érzed jól magad, ahol otthon vagy. Én jelenleg Berlinben vagyok otthon, de Gödöllőn is mindig otthon vagyok. Nagy különbség van egy nagyváros és a kisvárosi lét között. Én 18 évesen költöztem el Gödöllőről, egyetemre jártam, és Budapesten ragadtam. Éreztem akkor a kisváros korlátait. De most, amikor jövök a szüleimhez vagy a testvéremhez, teljesen értem, hogy miért élnek Gödöllőn.
Hogyan él egy sokat foglalkoztatott, immár nemzetközileg is előkelő helyen jegyzett filmrendező?
A munkáim nagyon sok utazással járnak. Csinálok filmeket, rendezek operában és színházban is. Évente csak három-négy hónapot vagyok Berlinben. Azért költöztem Berlinbe, mert a Volksbühne nevű színház kötött velem egy szerződést, amely szerint öt év alatt rendezek három előadást. És ezzel párhuzamosan a Staatsoper Berlin is kötött velem egy hasonló szerződést, ott öt év alatt két operát rendezek. Ebből az lett, hogy minden évben egyszer vagy kétszer tudtam Berlinben dolgozni, miközben Magyarországon éppen ekkorra megszűntek a színházi vagy filmes munkáim. Nem kaptam pénzt. Emiatt egyszerűbb volt Berlinbe költözni. Úgy gondolok magamra, hogy kint is vagyok, bent is vagyok. Kevesebb barátunk van Berlinben, emiatt nyugalmasabb az élet, de kevésbé stimuláló is.
A gyermekkorodat Gödöllőn töltötted. Hogyan emlékszel rá?
A gyermekkor mindenképpen meghatározó, és számomra lényeges, hogy egy kisvárosban nőttem fel. Egy olyan nyugodt közegben, ahol az ember önmaga lehetett. Egy kisváros nem határozza meg annyira az identitásodat, nem gyakorol rád nyomást. Én álmodozó gyerek voltam. 1975-ben születtem, és a nyolcvanas évek volt az én nagy gödöllői korszakom. A fellazuló kádárizmus időszaka, de már megjelent a hollywoodi film, a külföldi termékek, nyugati gondolkodás.
Ennek a két világnak a találkozása nagyon meghatározó volt. Egyszerre mentünk a művelődési házba egy filmklubba, ahol megnéztük Tarkovszkij klasszikusait, aztán meg átmentünk a városi moziba, ahol megnéztük az Alient. Én ma is úgy érzem, hogy nagy hatással volt rám az amerikai film és a szovjet elit kultúra is. És azt hiszem, hogy a kultúra az átkosban egy elitebb helyen volt, és a kihívásai is megváltoztak. Az értékek megváltoztak. De hogy elcsíptem még abból a korból valamit, az engem meghatároz.
Hogyan emlékszel az iskoláidra? Az akkori korszellem az én emlékeim szerint nem kedvezett a szabad gondolkodásnak. Ez hogyan érintett téged, akit a gimnáziumi években ért a rendszerváltás?
Valójában nem igazán emlékszem rá, sem az Erkelben, sem a Törökben. Nekem Gödöllő nem az iskolákhoz kapcsolódik. Barátokhoz, érzetekhez, családhoz kapcsolódik. A Török Ignác Gimnázium, ahol édesanyám tanított, nem maradt meg mélyen az emlékeimben. Iskolán kívül voltak a barátaim. Létezett egy művészközeg, amely például a Remsey-házhoz kapcsolódott. A képzőművészet nálam sokkal jobban be volt akadva, mint a színház vagy a film. Rajzból érettségiztem. A színművészetire azért kerültem, mert a képzőművészetire nem vettek fel. Saját gyerekeimen azt látom, hogy a művészeti érzékenység elég korán jelentkezik. Én szerettem megnézni a templomokat, lapozgatni az albumokat. És Gödöllőn belül is inkább okozott élményt a Blues Kocsmába menni, a művelődési házba menni, a Remsey-házba rajzszakkörre menni, vagy barátkozni a gödöllői kisképzősökkel.
A család elfogadta, hogy művészi pályára mész és azon belül is a színművészetire?
Támogattak, de a legnagyobb dolog, amit mi otthon kaptunk, az volt, hogy békén hagytak. Nem volt elvárás, hogy kivé kell válnunk. Azok lehettünk, akik akartunk lenni. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy a szüleimnek tetszik vagy nem tetszik a pályaválasztásom. Feltétel nélküli szeretet vett körül.
Hogy lettél színészből rendező?
Már a színész szak első évében éreztem, hogy a színészkedés alibizés. Az érdekelt a legkevésbé, hogy másoknak megmutassak egy jelenetet, sokkal jobban érdekelt, hogyan fejlődik egy darab. A színészlétben mások döntenek az életedről, a beosztásodról, feladataidról. Ez pedig engem fiatalkorom óta zavart. Ezért párhuzamosan felvételiztem a film szakra. Ott pedig az első kamerás feladat közben azonnal éreztem: ez az, ami én vagyok! Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?!
Azt akarod mondani, hogy ezt nem is lehet megtanítani, hanem erre születni kell?
Ez a művészeti oktatás nagy kérdése. Mennyi oktatható a művészetből, és mi az, ami nem? Mennyi a tehetség része? Az igazán nagy tehetségeknek mindegy, hogy milyen iskolába jártak. Ellenben kreativitást lehet tanulni, és egy jó művészeti egyetem a tehetségekkel is jót tehet. A 20. század második felétől kinyíltak a lehetőségek arra, hogy az emberek kreativitást tanulva kinyissák belső világukat. A kreativitás öröm. Lélekemelő dolog. Hiszek tehát a művészeti oktatásban, de magamon inkább azt láttam, hogy ösztönösen éreztem, hová kell tenni a kamerát vagy hol kell elvágni a filmet.
Hadd emeljem ki egy filmedet, ahol sok gödöllői kollégával dolgoztál együtt, ez pedig a Fehér Isten. A GKSK kutyáiról van szó. Kutyákkal könnyebb bánni vagy emberekkel?
Nagyon sokat kaptam ettől a filmtől és négylábú kollegáinktól. Rengeteget tanultam tőlük: türelmet, hierarchiát. Halász Árpád menhelyi kutyákkal dolgozott fél éven át. A végére meggyőződésemmé vált, hogy a 250 négylábú kolléga pontosan tudta, miben vesz részt, és nem a jutalomfalatért szaladtak, hanem együttműködtek, és valamit éreztek a filmből.
Volt olyan jelenet, amit nem terveztél, de megtörtént, és benne hagytad a filmben?
A film hetven százaléka ilyen. Nagy része egy mini csoda. Hogy ötven kutya egyszerre lefekszik vagy kétszáz egyformán szalad. Mindenki elmondta előre, hogy ez a film soha nem fog sikerülni számítógépes utómunka nélkül, de a filmben végül alig volt ilyen. Sok országban extrém nézettséget ért el a film, főleg olyan helyeken, Mexikóban vagy Törökországban például, ahol van helye az elnyomás elleni lázadásnak.
A Pieces of a Woman című filmed női főszereplőjét, Vanessa Kirbyt Oscardíjra jelölték. Hogyan találkoztatok, milyen volt vele dolgozni?
Színdarabként mutattuk be ezt a szöveget Lengyelországban, és egy producer barátom kérte el a könyvet. Ő gondolta úgy, hogy amerikai változatú filmet kellene forgatni belőle, mert hatással volt rá a színdarab. A Pieces of a Woman egyébként magyar filmforgatókönyv volt, Wéber Kata írta, de Magyarországon nem kapott támogatást. Bizonyára az otthon szüléssel kapcsolatos viták miatt. Színdarabként azonban a lengyel társadalommal a mű nagyon rezonált. Ott éppen az abortusztörvénnyel kapcsolatos viták voltak hangosak. Azt viszont nagyon nehéz volt elképzelni, hogyan írjuk át ezt Amerikára. Majd nagyon sok elutasítást kaptunk a filmmel kapcsolatban. Ott ugyanis a szereposztás finanszíroz egy filmet. Ha megszerzel egy nagy nevet, akkor lesz pénz a filmre. És hozzáteszem, hogy nagyon sok színésznő nem akarta eljátszani ezt a szerepet. Vanessa Kirby akkor éppen a Korona című sorozatban vált televíziós sztárrá. Őt azonnal érdekelte a feladat, de mivel akkor még nem számított világsztárnak, azt mondták a producerek, hogy oké, de akkor nem tízmillió dollár, hanem öt. Elképesztő öröm volt vele dolgozni, óriási tehetségű színésznő. Végül a Covid közepén a Netflix megvette, és több mint 100 millióan látták.
El tudod mondani nekünk, hogyan születik egy film? Egy olyasfajta alkotói film, mint a tieid, ahol a rendező a film atyja?
Mindig egy érzéssel kezdődik. Ahhoz az érzéshez kezdek el egyeztetni sztorifoszlányokat és karaktereket. Ebből áll össze később az egész. De nagyon fontos, hogy az eredeti érzést a filmben újra felismerjem. És minden döntést ehhez az ősélményhez kell egyeztetni. Ebben az értelemben nem vagyok politikus rendező. Vannak társadalomkritikus filmjeim, de nem szeretem a propagandisztikus művészetet. Nagyon fáraszt, ha politikai oldaltól függetlenül az az elvárás, hogy a szokásos leckét mondd fel. A művészet egyszerre provokál és vigasztal. Van igazság abban a mondatban, hogy a művészet van legközelebb az Istenhez. A művészet az ember absztrakt gondolkodásának kivetülése, temploma. Erre mi, művészek vagyunk képesek, mert megkaptuk ezt a képességet.
Kitalálunk egy dallamot, egy épületet, egy történetet. Egyedül az ember képes ilyen magasabb rendű élményt létrehozni. A propagandisztikus művészet valamit ebből a nagy kihívásból elvesz, és nem hagy szabadságot a nézőnek, a befogadónak.
És a művész tehát az, aki teremteni képes?
Nagy szavak, de azt hiszem, igen. És egy igazi műben a néző magát látja. Tehát a művészet egy kicsit tükörként is működik. Romantikus, amit gondolok erről, de azt hiszem, ez a művészet igazi kihívása.
Magyarországon nem forgatsz, mert, ahogy mondod, nem kaptál pénzt a pályázati rendszer változása miatt. De jöhet még olyan korszak, amely téged visszaszippant ide, a magyar filmes világba?
Én nem vagyok nagyon boldog az angol nyelvű filmjeimtől, nem érzem magam teljesnek magyar filmek nélkül. Hogy az elmúlt évtizedben erre nagyon kevés lehetőségem volt, az nem feltétlenül engem jellemez. És nem lettem hollywoodi rendező.
2026 elég fontos év lesz Magyarországon. Hogyan gondolsz erre, vársz változást?
A magyar politikát, amennyire tudom, figyelem, és a bőrünkön érezzük minden jelenlétünkkel. Én azt gondolom, hogy bármekkora káosz is következik, a változás nagyon jót tenne ennek az országnak. Nehezen élem meg, vagy bocsátom meg, hogy egy vacsoraasztalnál nem tudunk leülni úgy Magyarországon, hogy ott ne legyen konfliktus. És minden családon belül ez van. Nagyon-nagyon rosszat tesz ez a belső polgárháború. Nem gondolom, hogy az elmúlt 15 évnek ne lenne semmi értéke, de jó lenne, ha a változás valami új egységet teremtene.